Az elején kezdeném, minden csütörtökön, Kaposfőn a könyvtárban tartok ügyfélfogadást azoknak az embereknek, akik jelentkeztek a tanfolyamunkra, mert szeretnének tudást szerezni, és ez mellett nagyon sokan munkába is akarnának állni. Sajnos a munkavállalásban nem igazán tudok nekik segíteni, mert pont az a réteg jár hozzám ide a könyvtárba ügyfélfogadásra, akikkel nem tudok mit kezdeni.

Alapfokú végzettségűek, megváltozott munkaképességűek, a másik pedig az, hogy az utazási térítés miatt a munkáltatók nem szívesen foglalkoztatnak vidéki embereket. Ha meghallja pl. egy Kaposvári munkáltató, hogy az illető Kaposfői már ki is esett a körből hiába is lenne alkalmas a feladatra, amire alkalmazni szeretné.

Ma reggel is bementem a Könyvtárba ügyfélfogadásra. Úgy telt a reggel, ahogy mindig szokott Anettel beszélgettem a Könyvtár vezetőjével, ő mondta, hogy már kerestek a héten a tanfolyammal kapcsolatosan.

Az ügyfelek érkeznek szép számban, akiket már bevontam, egy kicsit jönnek beszélgetni, informálódni. Úgy veszem észre, hogy nagyon sokan jönnek csak azért, hogy beszélgessenek, és egy kicsit kizökkenjenek a mindennapi életritmusukból. Tudják, hogy én meghallgatom őket, és ha tudok tanácsot is próbálok adni, vagy átbeszéljük a dolgokat.

A mai napon érkezett új ügyfél is egy hölgy. Belépett az ajtón és a tanfolyamról érdeklődött a könyvtár vezetőjétől. Ő át is irányította hozzám.

Felálltam, köszöntem és bemutatkoztam a hölgynek, majd ő is bemutatkozott és kezet fogott velem. Megkértem foglaljon helyet velem szemben az asztalnál.

A hölgy ápolt külsejű középkorosztálynak tűnő intelligens, érdeklődő, vidám. Minden érdekelte, a tanfolyammal kapcsolatban, elmondta, hogy úgy hallotta az egyik csoportos tájékoztatónkon a tanfolyamról, de eddig nem tudta eldönteni jöjjön vagy ne.

Bemutattam neki az alapítványunkat, a tevékenységünket és a programunkat, amelyben lehetőség van jelentkezni alapfokú számítógép kezelői képzésre.

Ahogy beszélgettünk kiderült, hogy ő megváltozott munkaképességű (50 %). A betegségéről nem nagyon nyílt meg felém, csak hogy ő le van százalékolva véglegesre 1992-óta és nem dolgozhat, mert annyira rossz az állapota és a férje nem is engedné.

(Ránézésre az ember nem is gondolná, hogy ő ilyen beteg, mert nem látszik rajta.)

Tanulmányait szakmunkásképző intézményben végezte női szabóként. Ebben a szakmában 10 évet dolgozott egy ruhagyárban Kaposváron, ezután százalékolták le.

Felvettem minden adatok, amire szükségem volt a tanfolyamhoz, aláírt minden nyilatkozatot, együttműködési megállapodást. Kértem tőle, hogy jövő hét csütörtökre hozza be a megváltozott munkaképességéről szóló leszázalékolási papírját, mert arra szükség van, hogy jöhessen a tanfolyamra. Megígérte, hogy be fogja hozni jövő héten a papírokat. Megköszönte, hogy jelentkezhetett nálunk a tanfolyamra. Elköszöntünk egymástól és elindult ki az ajtó felé nagyon elégedetten.

Gondolom azért volt elégedett, hogy most ő valami nagyon fontos dologba vágott bele, és ő erre nagyon büszke.

Mint mentor és mentorált között úgy érzem minden rendben ment, mind a ketten elégedettek voltunk és így nőtt az önbizalmunk kölcsönösen.

De itt még nincs vége a történetnek, következő héten megint mentem ügyfélfogadásra, Kaposfőre. Hívtam be embereket, akiket már bevontam a programba, hogy kicsit jobban megismerjük egymást, önéletrajzírás stb.

Amikor éppen lepakoltam volna, hogy felkészüljek az ügyfélfogadásra megérkezett a múlt héten jelentkezett hölgy, aki jelentkezett a tanfolyamra.

Most nagyon zilált volt, dühös, mérges, felháborodott. Odajött hozzám és odatolta elém az együttműködési megállapodást, és annyit mondott hangosan kissé kiabálva, hogy ő vissza akarja mondani a jelentkezését, mert a férje nem fogja engedni, hogy ő dolgozzon.

Először nem igazán értettem mit is akar, de a legfontosabb a számomra az volt, hogy először is megnyugtassam és el tudja mondani érthetően mi is az ő problémája.

Leültettem, mondtam neki próbáljon megnyugodni és akkor átbeszéljük a dolgokat, hogy miért van így felháborodva. Megnyugodott és ekkor mutatta a papírt, amit a múlt héten adtam neki. A férjével átolvasták és ők teljesen úgy értelmezték, hogy ha ő elvégzi ezt a tanfolyamot köteles elhelyezkedni, dolgozni. Azt mondta a férje, ha ez így van, nem csinálhatja meg a tanfolyamot, mert ő nem fogja azt megengedni, hogy dolgozzon és azt várni mikor lesz rosszul.

Mondtam neki most már értem miről van szó, és elmagyarázom ez, hogy működik. Elmondtam neki mindent szépen lassan érthetően a szemébe nézve, önbizalommal teli arccal, persze úgy hogy a motivációja a tanfolyammal kapcsolatosan megmaradjon.

Ő aláírta ezt a megállapodást, de mi nem kötelezzük arra, hogy dolgozzon. Ez egy formanyomtatvány, amire dolgok fel vannak tüntetve, de mi nem kötelezhetjük arra, amit nem akar, vagy nem lehet, természetesen, ha úgy lenne, hogy dolgozhatna, mi ebben is tudunk segíteni. Ha akar valaki él ezzel a lehetőséggel, ha nem akar, akkor nem.

Ahogy beszéltem neki láttam rajta, hogy kezd megnyugodni és kezd visszatérni önmagához. Már elkezdett mosolyogni és nyugodtan kommunikálni, nem volt már mérges és dühös.

Elnézést kért, hogy így letámadott.

Megköszönte, hogy ilyen türelmes voltam hozzá és igen továbbra is szeretne a tanfolyam lehetőségünkkel élni.

Következő héten, amikor jött Önéletrajzot írni már teljesen olyan volt mit az első találkozásunkkor, vidám, mosolygós, bizalommal fordulva hozzám. Innentől kezdve barátságos, kedves volt velem és letegeződtünk.

Azt gondolom, hogy sikerült áthidalnunk egy problémát és így jobban tudunk egymással kommunikálni, jobban megbízunk egymásban.

Mint mentoráltam bizalommal fordul hozzám a mai napig is, minden héten bejön ügyfélfogadásra beszélgetni egy kicsit, ha meglát az utcán már előre mosolyogva köszön.